2022.10.06.

A GHOST ÚJ LEMEZÉRŐL – MINTHA AZ EUROVÍZIÓRA KÉSZÜLT VOLNA

A Ghostot viszonylag hosszú ideig olyan blöffnek tartottam, amit sikerült jó nagyra fújni. Egyszerűen nem volt szimpatikus ez az erőltetett okkult image, meg hogy „jaj de titokzatosak vagyunk, hogy még a főnök nevét sem mondjuk el”. A zenét egyszerűen nem tudtam elvonatkoztatni ettől, sőt, ha minden igyekezetemmel megpróbáltam kizárni a külsőségeket, akkor is inkább egy közepes, unalmas rock/metálzenét hallottam.

Ironikus módon a nagy titokzatosságot éppen egy nagyon is valós bírósági ügy húzta keresztbe, amikor a zenekar főnökét beperelték korábbi társai a szerzői jogok igazságtalan (nem) elosztása miatt. Így derült ki, hogy a zenekarvezető Tobias Forge, aki persze még ezután is igyekezett és igyekszik ma is megőrizni az úgynevezett mondanivaló és a ghost-univerzum építgetését, de végre lekerült róla a komolytalan máz. Nem mondom, hogy ez billentett át engem a megértés felé, sőt, ha valamilyen fordulópontot kell mondanom, akkor az a Rats megjelenése volt. A dal az ozzys, vagy inkább Randy Rhoads-hangulatú riffelésével, és úgy összességével minden elemével meggyőzött, hogy érdemes végre szemellenző nélkül meghallgatnom a Ghostot. Nem mondom, hogy feltétlenül híve lettem a zenekarnak, de végre örömöt leltem benne, még a korábbi lemezekben is.

Azt innen-onnan tudni lehet, hogy Forge nem egy önálló dalszerzőzseni, hiszen ahogy a Meliora vagy a Prequelle, úgy az Impera is külsős szerzők segítségével készült. Ebben semmi új dolog nincs, a rockzenében sem egyedi, hogy így rakják össze a lemezeket, lásd például a Korn új dalait, vagy olyan, hozzájuk képest undergroundabb zenekarokat, mint az In Flames. Ez egy bevett szokás a könnyűzenében, és egy kicsit másképpen megy, mint régen, amikor éppen az alapokat írta meg a külső szakember, mondjuk zongorán vagy gitáron. Manapság többnyire a dal majdnem kész verzióját küldik meg az adott háttérembernek (vagyis dalszerzőnek), aki kikupálja azt: lenyesegeti a felesleget, fogósabb refrént rak össze, új dallamokat illeszt hozzá, valójában ki sem derül, hogy pontosan ki mit rakott bele. Ez önmagában kiábrándító lehet annak, aki a rock and rollhoz szokott, amikor 4-5 zenész izzadva írja a dalokat a próbateremben, de ha végeredmény minőségi, szórakoztató, akkor kevésbé számít, hogy hogyan készült a dal.

hard rock. Olyannyira az, hogy azoknak, akik a Ghostot különösebb zenei előismeret nélkül szerették meg, ajánlanám, hogy ássanak le a dallamos hard rock zene ma is virágzó színterére, mert ezt a színvonalat azért tudja hozni más is. Na jó, ez azért talán sarkos kijelentés, mert az Impera tényleg baromira slágeres és tökéletesre polírozott az intró első megadallamos és zseniális hangjaitól (ezt például Forge egyedül írta, szóval van azért tehetsége bőven), a Respite On The Spitalfields ugyanezt a dallamot visszahozó keretéig. Még ebből a sorból is kiemelkedik pár dal, amik egyszerűen kitörölhetetlenek, mint például a Spillways, a Call Me Little Sunshine vagy a Hunter’s Moon, ezekben nem csak a refrén elképesztő, hanem a dalok minden eleme. Mélypont is van, ami a komolytalan Twenties, de aztán újra feláll a lemez.

Egyeseknek taszító lehet ez a hasonlat, de olyan ez a lemez (még a Twenties is), mintha mindegyik dalt az Eurovíziós dalfesztiválra írták volna, csak kisebb/másmilyen giccsfaktorral, de közel hasonlóan émelyítő fogóssággal. Nem gondolom, hogy hamar ki fog égni az album, mert még ezzel együtt is sokszor előkerül egy nap, egyszerűen mert szórakoztató.

eredeti cikk: langolo.hu