2021.12.08.

Czutor

Csak Czutor, mert mindenki így hívja, bár nekünk inkább Zoli, vagy Zolikám:) Nehéz is objektívnak maradnunk vele kapcsolatban, mert kortársunk, pályatársunk, ugyanazon helyeken szocializálódtunk, egymás mellett próbáltunk Szurdi Zsolt napközijében. Hosszú évtizedek óta barátunk, költözhet ő bárhová, akkor is szegedi marad, a mi kutyánk kölyke! Állandó közreműködője a CityRocks eseményeknek is, ahol a színpadon újra együtt szokott állni a régi napközis barátokkal. Nem könnyű ember, ugyanúgy, mint ahogy a könnyűzene sem az, meggyőzhető és meggyőzhetetlen vitapartner, akivel egy hagyományos interjút nem tudtunk volna készíteni, mert végigröhögtük volna az egészet, így megdobáltuk kérdésekkel, hogy a Ropitól a Nyersen át a Belmondo-ig mondja el a sztorit…

CRS: Mi volt az első könnyűzenei/rock élményed?

CZ: Ha a koncertélmény a kérdés, akkor szerintem hamarabb volt az ős-Nyerssel (Ropi) koncertünk egy általános iskolában, minthogy elengedtek volna bennünket rendes rockkoncertre. De az első nagyobb esemény a szegedi sportcsarnokban volt, ha jól emlékszem Hobó és P.Mobil.


CRS: Mi volt az első dal, ami megfogott?

CZ: A címére nem emlékszem, még bölcsődés voltam és a szüleim egy szalagos magnón hallgatták, aminek a kezelését apám megtanította velem. De szerintem az összes komolyabban vehető zenét hallgattuk a ’60-as, ’70-es évekből. Az első, amire pontosan emlékszem aztán meg is határozta az érdeklődésemet életem hátralévő részére az a Beatles I Should Have Known Better című dala volt az A Hard Day’s Night című filmből. Másnap hintázás közben ezt énekeltük mindannyian a játszótéren.


CRS: A gitározás mikor kezdődött?

CZ: Én már kiskoromban is gitározni akartam, de a szüleim szerintem nem örültek annyira ennek. Azt mondták, ahhoz akkor előbb hegedülni kell megtanulni. De tudták, hogy azt cikinek gondolom, így nem mentem bele. Jobb híján zongorázni kezdtem és 13 éves korom körül gitározgatni is.


CRS: Első hangszer?

CZ: A nagymamám a dorozsmai vásárban vett egy akusztikus gitárt, elektromosban pedig egy hegedű alakú(McCartneys) Orpheus szólógitár, amit a könyörgésemre a nagyapám átalakított basszusgitárrá. El tudod képzelni, milyen lehetett… Sokáig nem volt komoly saját hangszerem. Csóró lakótelepi proli kölyök voltam és hiába voltam tehetséges, koncerteken sokáig csak kölcsön gitáron játszottam.


CRS: Első zenekar?


CZ: A Ropi volt. Volent Zsoltival kezdtük 10-11 évesen. Amikor 13 évesek voltunk, összeálltunk Miklós Tibivel és Metál Sadával (Később ő a Gőzerőben folytatta). Ezzel indult tulajdonképpen az első rendes zenekarunk. Annyira metálosok lettünk, hogy aztán alapítottunk egy Steel Hill nevű formációt is nagyon bonyolult zenékkel, koponyákkal, horror díszlettel, de ezzel sehol sem tudtunk akkor fellépni.


CRS: Nyers tagokkal hogy jöttél össze?

CZ: Volent Zsolti dobossal egy szolfézsórán találkoztam, ahogy említettem is kb. 10 évesen, Miklós Tibivel pedig egy papírgyűjtésen. Akkor azt hiszem, hetedikesek voltunk.


CRS: Mi a legnagyobb élményed a Nyers korszakból?


CZ: Jaj, nagyon sok élményem van, de innen nézve az a legfurcsább, hogy úgy éreztem, semmi különöset nem csinálunk, mégis nagyon sokan járnak ránk. És nem csak Szegeden. Így volt ez Pécsett, Debrecenben, vagy Veszprémben is. Akkor ezt a legtermészetesebbnek gondoltuk, azt hittük, ha valaki zenél, akkor azzal automatikusan ez történik. Nem is értettem, miért nem zenél mindenki :DDD


CRS: Melyik a legkedvesebb Nyers dalod?

CZ: Hát… Van több is, de a Méreg nélkül örök kedvenc. Az Elégedett vagyokot is nagyon szeretem, meg persze a Horrornéger, vagy a Bírlak se maradhat ki. Játszani talán a Jár, ami járt, meg a Fényre csúnyuló lányokat szeretem legjobban.


CRS: Szerencsét próbáltál Amerikában, hogy látod, kivitelezhető az Amerikai álom? A Barta Tamásról készült dokumentumfilm miatt most aktuális is a kérdés, Veled, hogy volt?

CZ: Nekem mesébe illő szerencsém volt. 1996-ban egy budapesti klubban játszott a Nyers és egy los angelesi menedzsment vezetője meglátott, megkedvelt bennünket és odaadta a névjegykártyáját. 3 hónappal később már a hollywoodi irodájában beszélgettünk és különböző válogatókra küldött el. Ezeknek a munkáknak a nagy részét elnyertem. Részben a mai napig abból a szakmai önbizalomból élek, amit ezeken keresztül kaptam. Ha bölcsebb vagyok, nem biztos, hogy hazajövök 10 hónap után, de nagyon hiányzott a Nyers és Európa is.

CRS: Ha jól tudom Nyersestől akartál Budapestre költözni, de végül egyedül maradtál, ebből vezetett az út a Belmondóhoz?

CZ: Pontosan. Egyébként Amerikával is ez volt a helyzet. Kvázi paradicsomi körülmények közé kerülhetett volna a zenekar, ha 1997-ben vállalnak egy kis kockázatot és lelépnek velem az USA-ba. De a Budapestre költözésnél is megmaradtak ugyanazok a kétségek és aggodalmak, én meg addigra már megcsömörlöttem ettől, úgyhogy 2005 január végén szakítottunk.


CRS: Borítékolom a kedvenc Belmondo dalt, de kötelező a kérdés:)


CZ: Most nehéz helyzetbe hoztál, mert nem tudom, mire gondolsz. Nem a nagy slágerek a kedvenceim. Most talán az Eszméletlen jön be legjobban. ha lírait kell választanom, akkor a Csak bámulok a kedvenc. de szerintem te a Mikorra, vagy a Lesz, volt, vanra gondolhattál 😀


CRS: Az utolsó Belmondo lemez kicsit karcosabb lett, tudatos visszatérés volt ez a régebbi énedhez?

CZ: Inkább az volt a tudatos, amikor nem ilyet csináltunk. Ez az ösztönös lemezcsinálás volt. Egyszerűen olyan szinten fakult ki, fantáziátlanodott, prolisodott el a magyar mainstream, vagy ha úgy tetszik rádiós zenei kultúra, amihez a legkisebb mértékben is teljesen értelmetlen lenne alkalmazkodni. Az már olyan karakter öngyilkosság lenne, amiből sosem állnánk fel. Ezért nem is gondolkodunk ezek után sem valamiféle ipari trendekhez való alkalmazkodásban.


CRS: Színházi darabokhoz, filmekhez, reklámokhoz is írsz zenét. Mennyivel másabb, mennyivel kötöttebb dolog ez, mint mondjuk egy három-négy perces dal összerakása?

CZ: Teljesen más, de néha nagyobb szabadságot és játékteret ad egy ilyen. Leginkább a stílusbéli variációk, amik gyönyörködtetnek az ilyen megbízásokban. Sokkal jobban, mint egy pop, vagy rockzenei hangszerelésben és/vagy szövegírásban.


CRS: Civil végzettséged szerint pedagógus vagy, hiányzott valaha a klasszikus értelemben vett katedra, hogy biológiát/kémiát taníts?

CZ: Imádok és mindig is imádtam tanítani. Természettudományt és zenét is. Leginkább a szemléletformálás érdekel. Rádöbbenteni fiatal, nyitott elméket arra, milyen sokrétű a világ, mi, hogyan és miért működik. Nagyon szeretem.


CRS: Artisjusnál vezetőségi tag vagy, ha jól tudom, plágium kérdésekben is szoktál szakérteni többek között, hogy néz ki egy ilyen vizsgálat?

CZ: Hivatalos vizsgálatban még nem vettem részt, de az Igazságügyi miniszter felkért arra, hogy legyek tagja a szakértői testületnek. Ha tényleg hivatalos bírósági eljárás van szerzői jogi ügyekben, akkor felkérhetnek, hogy mondjak véleményt és azt a döntés, vagy ítélet meghozatalakor figyelembe kell venniük, mint szakvéleményt. Eddig csak újságírók kértek fel, hogy véleményezzek plágium-gyanús ügyeket. Volt is belőle baj 🙂


CRS: Társadalmi témákban érzékenyen aktív vagy a közösségi és a többi médiában is. Hogy néz ki Nálad ez a dolog? Sokan úgy gondolják, hogy a társadalmi szerepvállalás, kereskedelmi televíziózás kontra művészet nehezen összeegyeztethető…

CZ: Ezeket én nem is értem. Hát mi más a művészet, pláne az alkotó művészet, mint a valóságra és közéletre való folyamatos reagálás, az élet igazságtalanságaira, visszásságaira való reflektálás közvetve, vagy közvetlenül? Ami ezen kívül esik, annak is lehet értelme (szerelem, egyéni belső vívódások, stb.), de azt mondani, hogy a zenész csak zenéljen, kb. annyi értelme van, mintha azt mondanánk, hogy a lakatos csak lakatoljon, vagy a pék ezentúl ne használjon lisztet a kenyérhez.


CRS: Mostanában milyen zenét hallgatsz? Mi van túlsúlyban?:)

CZ: Mindig teljesen vegyes volt. De egy közös nevező van benne: nem lehet monoton. Rendkívül érzékeny vagyok a muzikalitásra és a változatosságra, úgyhogy az igényesből sem szeretem a repetitívet, az átlátszót, vagy a szenvedélymenteset. Nem bírom pl. Haydnt, vagy Ravelt, pont ezekért. De imádom Debussyt, Lisztet, vagy Dvořakot. Az organikus játékosság, a szex, meg az őserő a legfontosabb a könnyűzenében is. Ha ezek hiányoznak, engem az minimum közömbösen hagy. Tehát jöhet Frank Sinatra, a Sex Pistols, Bizet, vagy Iggy Azelea is 😀


CRS: Még egy, a gyerekeknek szóló anyagok, ott lesz még folytatás?

CZ: Hát ötlet az van, de ez mindig csak egy hobbi volt az életemben. Még ha szívügy, akkor is. A Petőfi Irodalmi Ügynökség megbízásából nemrég felkért Prieger Zsolt (Anima), hogy írjak zenét egy gyerekvershez. Biztosan lesz folytatás is.

Fotók: Czutor Zoltán, Jámbor Erika
www.czutor.hu
www.belmondo.hu