2021.12.08.

Kellett ez nekünk?

Magánvélemény az AC/DC nemrég megjelent Power Up lemezéről.

Az írásom célja nem egy zenei elemzés, ezt már sokan megtették az utóbbi egy hónapban. Inkább arról értekezek, hogy van-e értelme kiadni ugyanazt huszadjára? Sokan azt mondják, hogy az AC/DC egyik dala ugyanolyan, mint a másik, s valljuk be, ebben van némi igazság. Ellentétben a kísérletező, minden lemezükön megújukó bandáktól, az AC/DC most is a jól bevált kliséket alkalmazza. Azokat a kliséket, melyeket közel ötven éve ők maguk teremtettek. Van-e értelme módosítani azon, ami működik? Angus Youngék biztosra mentek ezúttal is. (És milyen jól tették!) Egyébként, mit jelent az, hogy ugyanolyan? Nekünk sokkal nehezebb megkülönböztetni az ázsiai embereket egymástól, és egy kínai ismerősömtől tudom, hogy ők is így vannak az európai arcokkal. Tehát a szemünk nem veszi észre elsőre az apró eltéréseket. Ha eltöltenénk hosszabb időt Ázsiában, a látásunk is igazodna a környezethez, és már megkülönböztethetőnek látnánk az addig nehezen különválasztható arcvonásokat. Ugyanígy van ez a fülünkkel is. Aki AC/DC-t hallgat, annak bizonyára egyforma minden daluk. Ugyanazok az akkordok, gitárstílus, tempók. Jobban belemélyedve, bár lehet találni apró eltéréseket, finomságokat, de akármennyire is nagyítjuk a zenei képet, jelentősebb eltéréseket nem fogunk tapasztalni. Az AC/DC ugyanúgy néz ki Európában, mint Ázsiában.

Fotó: Glenn Slavens / Crystal Lambert (cgrocker18@gmail.com)

Akkor miért vártuk annyira az új lemez megjelenését? Világunkban vannak biztosnak vehető dolgok, amelyekre számíthatunk ínséges időkben is. Ilyen az AC/DC. Pedig nekik is volt bajuk bőven. Kezdődött Malcolm Young betegségével, folytatódott Phil Rudd büntetőperével és Brian Johnson hallásproblémájával. Ezek miatt a zenekar nem tudott koncertezni. A beteg Malcolm helyére átmeneti jelleggel az unokaöccs, Stevie Young került. Az ideiglenesen a bíróságra költöző Phil Ruddot Chris Slade helyettesítette, míg a majdnem megsüketülő Brian Johnson utódja – egy fél turné erejéig – Axl Rose lett. Gyakorlatilag a hagyományos AC/DC-ből Angus Young maradt. (Méltatlanul keveset beszélünk a basszusgitárosról, Cliff Williamsről, pedig ő is a zenekarral van 1977 óta, mégis magam is hajlamos vagyok elfeledkezni róla.) A legnagyobb csapás még hátra volt. 2017. november 18-án elhunyt Malcolm, a zenekar motorja, fő dalszerzője. Ekkor sokan azt hittük, hogy pont került a banda zenei pályafutásának végére, hogy egy korszak véget ért.

2018 augusztusában azonban jött egy hír, amit nem tudtunk hova tenni. Valaki elmondta, hogy egy vancouveri stúdió előtt együtt látta Angus Youngot, Stevie Youngot és az immáron felmentett Phil Ruddot. Erről fényképet is készítettek. Egy emberként figyelt fel a hírre a világ rockzenét szerető része. Pár nap múltán megjelent egy újabb kép, ahol már Brian Johnson is ott téblábolt a stúdió környékén, később Cliff is megérkezett. Elindultak a találgatások. Az AC/DC nem egy szószátyár banda, semmilyen nyilatkozat nem érkezett felőlük. Így nem is erősítették és nem is cáfolták meg a találgatásokat, miszerint új lemezen dolgoznak. A csönd ellenére mindenkiben elkezdett izzani egy picike szikra. Ez a parázs végül 2020. szeptember 30-án kapott lángra, mikor másfél év hallgatás után megjelent egy aprócska videó, valamint egy zenekari fotó. Most már bizonyossá vált, hogy lesz új lemez, mégpedig – a Malcolm helyett immár állandó tagként szereplő Stevie kivételével – a Back In Black lemez óta klasszikusnak mondható felállás közreműködésével. Ennél jobb hír egy ilyen borzasztó év vége felé nem is érkezhetett volna.

Fotó: https://twitter.com/acdc

Itt most kanyarodjunk vissza az ugyanolyan dalok témájához. Mit akartunk? Egy korábbról már ismerős, hamisítatlan, eredeti, igazi “kettő-négyes” AC/DC lemezt. A megjelenés napján kiderült, hogy meg is kaptuk, amire vágytunk. Egy ilyen negatív, szörnyű újdonságokkal teli évben van valami, ami maga a megbízhatóság, a fix pont a világegyetemben, a kapaszkodó, hogy igen, a világ még működik. Amikor az ember arra ébred egy karanténos reggelen, hogy van még AC/DC, akkor elhisszük, hogy a világban nincs olyan nagy baj. Tudjuk, hogy a Föld forog tovább, és másnap is felkel majd a nap, hiszen ezek az öregek a rock and rolljukkal mindent mozgatnak tovább.

Akkor most megismétlem a címben feltett kérdést. Kellett ez nekünk? A válasz egyértelműen: igen. Kellett a lelkünknek, a szívünknek. És nagyon remélem, hogy még sokáig hallgathatjuk ezeket az “egyforma” számokat!